1. fejezet

1. fejezet

Félelmetes volt a kinti hó, az elmúlt órában legalább 10 centiméternyi hullott. Nem hiszem el, hogy ilyen időjárásba kell mennem ilyenkor éjszaka. A kórházban már nagyon várták az érkezésem, majd' beleőrültem a hívásaikba.

De természetesen elmentem, csak nagyon sürgettek. Ez volt az az a nap, amikor szabadnapot kaptam. Az egészet pihenéssel terveztem eltölteni, de a történtek, úgy mint a sietős kórházlátogatás, megesnek és elrontanak mindent. Nem voltam sem orvos, sem nővér ennek ellenére. A kollégium, ahol lakok, egy nővércsapatot szervezett, aminek én is a tagja vagyok. Ez nagyon hasznos volt. A bizalmas emberek, és majdnem mindenki, aki belépett ebbe a programba, munkát kapott a kórházban. Csak ügyelnem kellett.

A kocsim felé vettem az irányt, én voltam ez egyetlen, aki ilyenkor kinn volt. Hajnali két óra és korom sötét. Az egyetlen észrevehető dolog, az a hó szállingózása az utca fényében.

Gyönyörű látvány volt. A friss hó egy fehér, sima kabátot készített az engem körülvevő terepnek, jelezve, hogy nem volt mozgás a város utcáin. London páratlan hely, egyszer jég hideg van, később meg csak egy kicsit hűvösebb.

Óvatosan vezettem a kórház parkolójáig. Belenéztem a visszapillantó tükörbe, ahonnan észrevehettem a firkászok csoportos vonulását az utcán. Egy mentőautó fényei hirtelen elvakították a látásom, fújtattam. Őrültek, ilyen hóban kinn vannak. Bárkit is üldöznek, biztos fontos lehet. Kivettem a kulcsot a gyújtásból, majd belehelyeztem a táskámba.

Vettem egy mély levegőt, mielőtt kinyitottam a kocsim ajtaját, megigazítottam a cuccom a vállamon. Az arcomon hideget éreztem, amint kis hópihék szálltak rá, ennek köszönhetően éreztem fagyottnak az egész testem.

Feltúrtam a táskámat a St. Gregory Kórház azonosító kártyámért, majd belenyomtam a résbe, hogy kinyitva az ajtót bemehessek. Kieresztettem egy megkönnyebbült sóhajt, mikor a meleg a bőrömnek csapódott. A fehér falak és az egyhangú, töredezett padló ravasz nyögésre késztetett. Csöndben elcipeltem a cuccaim a nővér központba, a kórház nyugati szárnyába.

A magassarkúm minden egyes lépesnél, ahogy kerülgettem a repedéseket, kopogott, hozzájárulva, hogy majdnem mindenki tudja, közeledem. Lepillantottam, éreztem, ahogy a telefonom elkezd rezegni. Összetúrtam a táskám, majd gyorsan ráfogtam a tárgyra, nehogy vissza ne ejtsem. Az akcióm félbe lett szakítva, mikor jött egy nővér, aki szó szerint neki passzírozott a fehér falnak. Az arcom nagyon közel került a vakolt téglákhoz, olyannyira, hogy a festő minden egyes ecsetvonása világosan látható volt a végső pozíciómból. Rendbe szedtem magam, majd kinyitottam az iroda ajtaját, megszabadulva az előző sokktól.

"Rebecca, reméltem, hogy a te cipőd kopogását halljuk. Valami baj van? Miért vagy itt?" Az ügyeletes nővér, Meredith érdeklődött, míg én kisöpörtem a hajam a szememből.

"Behívtak." mondtam, majd letettem a táskámat az asztalra. Készültem levenni a sálam, mikor susogást hallottam az ápolónőktől, miközben egy pácienst sietve végigtoltak a hallon a sürgéségi felé. Doktorok ordítása hallatszódott az egész kórházban, ahogy felszólítják az embereket arra, hogy menjenek el az útból.

"Szerencsés, aki azt a szobát kapja." kortyolgatott Meredith a Starbucks-os pohárból, majd felvett egy mappát, tele papírokkal.

Felakasztottam a kabátom és a sálam, megfordulva láttam, hogy nem maradt senki itt tovább. Ez az én szerencsém, meg akartam kérdezni, hogy ki volt a beteg. Megforgattam a szemeimet, majd körülnéztem a szobában tennivaló után keresve. Elővettem egy kis tükröt a táskámból, majd megigazítottam a sminkem.

"Rebecca, pont önt kerestem! Behívták, ugye?" kérdezte Mr. Bambino mosollyal az arcán, válaszul biccentettem. Ő volt a fejes ebben az egyetemi programban, és segített mindenben, amiben szükség volt. Néztem, ahogy kiemelt egy köteg papírt, majd elkezdte rendezgetni kis halmokba.

"Fogd ezeket!" adta oda nekem egy páciens aktáját, a családi adataival együtt. "Szeretném, ha megtapasztalnál egy gyors eljárású, megterhelő helyzetet a sürgősségi osztályon. Talán ez lesz az egyetlen ebben az évben. Menj a 209-es szobába és maradj ott." utasított, majd eltűnt a folyosón, mielőtt még ellenkezhettem volna. Az idegesség kihozza belőlem a legrosszabbat, nem tudtam volna egy értelmes mondatot összehozni. Egy igazi vészhelyzet volt készülőben és ő engem kért meg, hogy legyek tanúja ennek az egésznek?

A lift felé vettem az irányt, magammal megvitatva, vajon kinyissam-e az aktát vagy ne. Mikor már azon voltam, hogy kinyitom, a lift kinyílt, amitől ugrottam egyet. Két doktor jött ki, tudomást sem véve rólam, beszélgettek tovább. Kiengedtem egy mély levegőt, beléptem a felvonóba, majd megnyomtam a 2. emelet gombját.

Vetettem egy pillantást a vékony papírra a kezembe, végigcsúsztattam az anyag oldalán a mutató ujjam, hogy szétválasszam az akta elejét és hátulját. Összehúztam a szemöldököm, ahogy elolvastam a személy nevét.

"Harry Styles?" kérdeztem magamtól.

------------------------------
Kedves Olvasó!
Szeretném - megint - elmondani, hogy nincs semmilyen vizsgám, érettségim, stb. angolból. Én csak kipróbáltam magam az írásnak ennek a területén is. Remélem azért érthető lett. Az angol oldalt ITT megtalálhatjátok. További szép napot! :)

Kriszti xx